Szerdai szakmázás (2017/09/27)

Új, szerdánként megjelenő rovatunkban a labdarúgással kapcsolatos sztorikról, érdekességekről lesz szó. A későbbiekben a szabályokról alkotott tévhitektől elkezdve edzésmódszereken át a profi futball mindennapjairól a lehető legváltozatosabban. 

Alább olvasható a szerző bemutatkozása, valamint első cikke.

Nagy Dános Andrásnak hívnak, a 2008-as korosztálynál vagyok segítő Pádár Béla mellett. Végzettségemet tekintve sportkommunikátor vagyok, bár nem a szakmában dolgozom (már). Szeretem a lehető legtöbb végéről megfogni a labdarúgást, így a statisztikáktól az edzésmódszereken át a foci lélektanáig minden érdekel. A szerdai szakmázgatások rovatot is szeretném a lehető legtágabbra venni, így igyekszem majd színes történetekkel, tudnivalókkal, érdekességekkel feldobni ezeket a napokat.

Első cikkem egy igen megosztó figura keserű gyerekkoráról szól, aki megmutatta, hogy kemény elhatározással a konkrét nulláról is hatalmas dolgokat lehet elérni. Ő nem más, mint Dani Alves. Következzen az ő sztorija saját szavaival.

 

Szeretnék elmondani egy titkot. Bár lehet,hogy több is lesz belőle, mert úgy érzem, hogy rengetegen félreértettek. De kezdjük az elsővel.
A kanapémról feszülten figyeltem minden pillanatát, ahogy a Barcelona hihetetlen módon visszajött a PSG ellen a Bajnokok Ligájában. Sokan azt gondolták, hogy a Barcelona kieséséért szorítottam.
De amikor Neymar bevágta azt a gyönyörű szabadrúgásgólt? Felugrottam a tévé előtt és hangosan kiabáltam.
“EZAAAZZZZZZZ!”
És amikor Sergi Roberto megszerezte a továbbjutást jelentő gólt? Ahogy minden más Barcelona szurkoló a világon, úgy én is teljesen megőrültem. Mert az igazság az, hogy még mindig barcelonai vér folyik az ereimben.

Hogy tiszteletlenül bántak-e velem a Barca vezetőségi tagjai? Teljes mértékben. Így érzem és ezt semmi nem fogja megváltoztatni bennem. Azonban lehetetlen dolog egy ilyen klubnál 8 évet eltölteni, elérni azokat, amiket elértünk anélkül, hogy ne zárnád őket örökre a szívedbe. Játékosok, edzők és vezetők jönnek-mennek, de a Barca örök.

Mielőtt eljöttem a Juvéhoz egyetlen dolgot ígértem a katalán vezetőségnek: Hiányozni fogok még!
Nem játékosként értettem, hiszen a Barcelona hemzseg a kitűnő játékosoktól. Úgy értettem, hogy a hozzáállásomat fogják hiányolni. Azt a törődést, amivel az öltözőben a társak felé fordultam. Azt az elszántságot, amit minden alkalommal éreztem, amikor magamra húztam a mezemet.

Amikor a következő fordulóban a Barcelona ellen kellett játszani, az borzasztó furcsa érzés volt. Főleg a visszavágón a Nou Campban, ahol úgy érzetem magam, mintha otthon lennék. A meccs kezdete előtt odamentem a kispadjukhoz, hogy köszönjek a régi barátaimnak. Azt mondták, hogy üljek le közéjük, megtartották a helyemet nekem.
A játékvezetőnek háttal állva fogtam kezet a régi társakkal, amikor belefújt a sípjába. Megfordultam és már sprinteltem is vissza a pályára, miközben csak azt hallottam, ahogy Luis Enriqe szétröhögi magát.
Vicces, mi? Pedig azt a mérkőzést korán sem lehetett félvállról venni, főleg nem nekem. Rám néznek az emberek és azt látják, hogy mindig csak nevetek, bolondozok. Nem tudnak komolyan venni.
Van egy másik titkom is. Amikor olyan világsztárok ellen lépek pályára, mint Messi, Neymar vagy Cristiano, akkor előtte komolyan tanulmányozom őket, mint valami megszállott. Utána megtervezem, hogyan fogok támadni. Meg akarom mutatni a világnak, hogy Dani Alves is van azon a szinten. Lehet, hogy párszor elviszik mellettem a labdát, de ez benne van a pakliban. De én is támadni akarom őket. Nem akarok a háttérben lenni. Nekem a színpad kell! 34 évesen, 34 kupát begyűjtve még mindig ez a célom.
Ássunk egy kicsit mélyebbre.

Van egy megszokott felkészülési módom, mielőtt kilépek a pályára. 5 percig a tükör előtt állok és kizárok mindent magam körül. Ekkor kezdődik a film a fejemben. Életem filmje.

Az első jelenetben 10 éves vagyok, egy betonból készült ágyon alszom szüleim apró házában, Juazerio, Brazíliában. Egy olyan vékony matrac van rajta, mint a kisujjam. A nedves talaj bűze érződik és kint még sötét van. Reggel 5 óra, de nekem már kelnem kell még napfelkelte előtt, hogy apámnak segítsek a farmon, mielőtt iskolába megyek. Mire kiérünk a bátyámmal, addigra apa már kint dolgozik. Egy nagy tartállyal a hátán permetezi a növényeket, hogy legyen termés.
Valószínűleg túl fiatalok voltunk, hogy kibírjuk azokat a szereket, de segítenünk kellett. Ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Órákig azon versenyeztünk a testvéremmel, hogy ki dolgozik keményebben, mivel utána ő kaphatta meg a család egyetlen biciklijét aznapra. Ha nem nyertem meg a versenyt, akkor gyalog kellett megtennem a közel 20 km-es távot az iskoláig. A hazafelé út még rosszabb volt, mert ha nem érek oda időben, akkor nélkülem kezdődik el a foci edzés. Úgyhogy azokon a napokon futnom kellett ugyanennyit, hogy egyáltalán odaérjek az edzésre.
Ha pedig megnyertem a bringát? Akkor én voltam a király, mert felszedhettem egy lányt, akit elvihettem az iskoláig azon a hosszú úton. A belemet is kidolgoztam.
Amikor elindultam suliba, apámon még mindig ott volt a tartály. Egész nap ezt csinálta, majd a nap végén ment a picike bárjába amit futtatott, hogy némi extra bevételt szerezzen. Elképesztő focista volt régebben, de nem tudott elég pénzt szerezni, hogy egy nagyobb városba költözzön, ahol felfigyelhettek volna rá. Azt akarta, hogy nekem meglegyen ez a lehetőségem. Még akkor is, ha belehal.
Jelenet vége.

Vasárnap van és focit nézünk a fekete-fehér televíziónkon. Gyapjú volt az antennára tekerve, hogy fogjuk az adást a távoli városból. Ez volt számunkra a hét legszebb napja. Rengeteg öröm lakott akkor a házunkban.
Jelenet vége.

Apám mellett ülök a kocsiban, éppen próbajátékra visz. Egy kétfokozatú autóval vitt – lassú és még lassabb. Végig éreztem a füstszagot.
Az apám csörtető ember. Nekem is annak kell lennem.
Jelenet vége.

13 éves vagyok, ezen az akadémián, távol a szüleimtől, egy nagyvárosban. 100 gyereket zsúfoltak össze egy apró kollégiumba. Olyasmi volt, mint egy börtön. Mielőtt eljöttem otthonról apám elment a boltba és vett nekem egy új futball felszerelést. Ezzel megduplázta a ruhatáramat, mivel ezelőtt csak egyetlen szerelésem volt.
Az első edzés után kilógattam száradni a szerkót. Másnapra eltűnt. Valaki ellopta. Ekkor jöttem rá, hogy már nem a farmon vagyok. Ez a való világ és azért hívják annak, mert valóban sok szar van benne.
Visszamentem a szobámba. Éhes voltam. Egész nap edzettünk, de nem volt elég élelmiszer a táborban. Valaki ellopta a ruhámat, hiányzik a családom és messze nem én vagyok a legjobb játékos itt. 100-ból maximum 51-ik Voltam. Ekkor megígértem magamnak valamit.
Addig nem megyek vissza a farmra, amíg az apámat büszkévé nem teszem. Lehet, hogy csak 51-ik vagyok a képességeimet illetően, de első vagy második leszek a végére. Egy harcos leszek. Nem megyek haza, bármi is történik.
Jelenet vége.

18 éves vagyok és elhangzik a számból az egyetlen hazugság, amit valaha mondtam a futballal kapcsolatban.
A Bahia csapatában játszottam, amikor odajött egy neves megfigyelő: “A Sevilla érdeklődik irántad.”
“Oh, a Sevilla? Nagyszerű!” – válaszoltam.
“Tudod, hogy az hol van?” – kérdezett vissza a megfigyelő.
“Természetesen tudom, hogy hol van Sevilla. Se-vi-lllaaaaaaaaa! Imádom” – hangzott a reakcióm.
Valójában halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy hol van. Felőlem akár a Holdon is lehetett volna. De az ő szájából nagyon komolyan hangzott, úgyhogy hazudtam.
Elkezdtem körbekérdezni és kiderült, hogy játszanak a Barcelona és a Real Madrid ellen. A portugál nyelvben van egy nagyon jó kifejezés arra, amit ilyen pillanatokban használunk.
AGORA!
Olyasmit jelent, mint bumm, most, hajrá!
Jelenet vége.

Sevillában vagyok, de alultáplált, ami miatt a fiatalok között kellett játszanom az edzőim szerint. Életem legkeményebb fél éve közepén vagyok. Nem beszélem a nyelvüket, nem játszat az edzőm és először gondolok arra, hogy ideje lenne hazamenni.
Aztán valamiért beugrott a ruha, amit apámtól kaptam és később elloptak. Eszembe jutott, ahogy most is tartállyal a hátán robotol. Eldöntöttem, hogy maradok. Megtanulom a nyelvet, szerzek pár barátot, hogy legalább jó élményekkel térjek haza Brazíliába.
Kezdődött az új szezon és a vezetőedző azt mondta: “A Sevillában a védőknek tilos átlépni a félpályát. Soha.”
Játszottam pár meccset, passzolgattam és csak néztem a vonalat. Úgy néztem rá, mint egy kutya a láthatatlan kerítésre a házuk előtt. Aztán az egyik meccsen valami történt. Elengedtem. Mennem kellett.
AGORA!
Úgyhogy mentem. Támadtam, támadtam, támadtam.
Ment, mint a karikacsapás. A mérkőzés után azt mondta az edző: “Oké Dani, új terv. A Sevillában te támadsz.”
Pár szezon alatt a kiesés ellen küzdő csapat két UEFA kupát nyert.
Jelenet vége.

Csörög a telefonom. Az ügynököm az.
“Dani, a Barcelona szeretne leigazolni.”
Ekkor már nem kellett hazudnom. Pontosan tudtam, hol van Barcelona.
Ez a film játszódik le a fejemben minden egyes meccs előtt, ahogy a tükörben bámulom magam. A mérkőzések végén, ahogy sétálok vissza a folyosón, mindig ugyanazokat mondogatom magamban.
Basszus, a semmiből jöttem.
De itt vagyok.
Teljesen irreális, de itt vagyok.
18 éves koromban átjöttem az óceánon csak azért a lehetőségért, hogy játszhassak egy csapatban amelyik a Barcelona ellen játszik. Úgyhogy az, hogy végül a Barcában játszhattam? Hihetetlen. Ezt át kellett élnem, hogy elhiggyem.
Emlékszem az egyik edzésen Messi egészen felfoghatatlan dolgokat művelt a labdával. Mondjuk minden nap ilyeneket csinált, de itt volt még valami különleges. Szükséges megemlíteni, hogy extrém kemény edzés volt aznap, nem csak lődörögtünk. Messi folyamatosan végigcselezte magát a védőkön és úgy fejezte be a támadásokat, mint egy igazi gyilkos.
Amikor mellettem futott el éppen, lenéztem a lábára és csak azt tudtam kérdezni magamtól, hogy ez most ugye valami vicc?
Újra elment mellettem, megint lenéztem a cipőjére és most már biztos lettem a feltételezésemben.
Nem volt bekötve a cipője! Egyik sem!
Úgy értem, hogy egyáltalán nem! Nem csak meglazult, vagy ilyesmi. A csávó a világ legjobb védői ellen játszik, szárnyal a pályán és úgy tesz, mintha egy könnyed vasárnapi sétán lenne a parkban. Ekkor döbbentem rá, hogy soha az életben nem fogok még egy ilyen játékossal játszani még egyszer.
Aztán ott volt Pep Guardiola is.
Hogyha a számítógép szót visszafelé olvasod, azt kapod, hogy Steve Jobs.
Ha a futballt olvasod visszafelé, akkor azt, hogy Pep Guardiola.
Egy zseni az az ember. Még egyszer mondom: egy zseni!
Képes megmondani neked, hogy mi fog történni a mérkőzésen, mielőtt az elkezdődne. Vegyünk egy példát. Emlékeznek a mérkőzésre a Real Madrid ellen, amikor 5-0-ra nyertünk? A mérkőzés előtt a következőt mondta nekünk:
“Ma úgy fogtok focizni, mintha tüzes lenne a labda. Nem maradhat nálatok egy pillanatra sem. Egy fél másodpercre sem. Ha ezt megcsináljátok, akkor egyszerűen nem lesz idejük nyomást gyakorolni ránk. Könnyedén fogunk nyerni.”
Annyira jók voltak a mérkőzés előtti beszédei, hogy mire kiléptünk a pályára már úgy éreztük magunkat, mintha 3-0-ra vezetnénk. Duzzadtunk az önbizalomtól, felkészültek voltunk. Mintha már vezettünk volna.
A legviccesebb mindig az volt, amikor félidőben bejöttünk az öltözőbe és valójában nem vezettünk. Pep leült és elkezdte nyomkodni a homlokát. Tudják, hogy szokta ezt csinálni, ugye? Mintha masszírozná az agyát, hogy jöjjön az ihlet. Ezt csinálta minden alkalommal a szemünk láttára az öltözőben. Aztán…
BUMM! MEGVAN!
Felugrott és elkezdte osztogatni a feladatokat. Számításokat és számokat kezdett a táblára rajzolni.
“Ezt fogjuk tenni, meg ezt, és ezt. Így fogunk gólt lőni.”
Úgyhogy kimentünk a pályára, csináltunk ezt, csináltuk azt és gólt lőttünk. Őrület volt.
Pep volt az első olyan edzőm, aki megmutatta, hogy mit kell csinálnom, ha nincs nálam a labda. De nem csak indokolatlanul megkövetelte tőlünk, hanem leült velünk, majd statisztikákkal és videókkal mutatta meg, hogy miért kéri ezt tőlünk.
Az akkori Barcelona nagyjából verhetetlen volt. Emlékezetből játszottunk. Pontosan tudtuk, hogy mit kell csinálnunk, nem kellett gondolkodni sem.
Pontosan emiatt mondom, hogy a mai napig a szívemben él a Barcelona.
Pontosan ezért mentem át Neymarhoz, – akit a testvéremnek tekintek – és öleltem meg, miután kiütöttük őket a Juventusszal a BL negyeddöntőben. Ő zokogott, ahogyan egy részem nekem is.

El tudom képzelni, ahogy ezt olvassák és azt kérdezik, hogy miért osztom meg mindezt?
Az igazság az, hogy 34 éves vagyok. Nem tudom, hogy meddig fogok még játszani. Talán még 2-3 évig. De úgy érzem, hogy rengetegen nem értenek meg engem, és az egész történetem.

 

Amikor a Juventushoz érkeztem, úgy éreztem magam, mintha az otthonomat hagytam volna el. 13 éves koromban átéltem már ezt, amikor az akadémiára mentem. Utána 18 évesen, amikor Spanyolországba költöztem és most, 33 évesen, amikor Olaszországba tettem át a székhelyem.
Úgy éreztem magam, mintha új iskolába kerültem volna. Imádtam az életem, meg támadni is. Most meg eljövök egy olyan helyre, ahol a jó védekezést mindennél többre értékelik.
Ismét úgy éreztem magam, mint a kutya a láthatatlan kerítésnél a kert végében.
Menjek?
De nem mentem. Legalábbis az év elején. Mert szerettem volna, ha a Juve játékosok észrevegyék, hogy tiszteletben tartom a csapat filozófiáját. Miután kiérdemeltem a tiszteletüket, utána elkezdtem megmutatni az erősségeimet is.
Aztán egy nap ugyanúgy ránéztem a felező vonalra, mint korábban. Csak egy szó jutott eszembe:
AGORA!
Támadni, támadni, támadni. (Jó, egy kicsit védekezni is, mert Buffon üvölteni fog velem.)
Néha úgy érzem, hogy az élet egy körforgás. Látják, nem szabadulok ezektől az argentínoktól.
A Barcában ott volt Messi.
A Juvéban itt van Dybala.
Esküszöm, ezek a zsenik mindenhova követnek engem.
Az egyik edzésen láttam valamit Dybalától, amit korábban csak Messinél láttam. De nem egyszerűen a tehetségről beszélek. Ügyes játékost rengeteget láttam már. Ez a tiszta tehetség és a világ meghódítására való törekvés összessége volt.
A Barcánál emlékezetből játszottunk, a Juvénál azonban egész máshogyan. A közös hozzáállásunk juttatott el minket a Bajnokok Ligája döntőjébe. A kezdő sípszó megszólalása után csak azon vagyunk, hogy valahogy nyerjünk, nem számít semmi más. A győzelem azonban nem csak egy cél a Juvénál. Ez már megszállottság. Nincs kifogás.

Emlékeznek még arra, hogy mit mondtam magamnak Brazíliában az akadémián? Hogy nem mehetek haza addig, amíg büszkévé nem teszem édesapámat?
Nos, apám nem túlzottan érzelgős ember. Igazából sosem tudtam korábban, hogy mikor tettem büszkévé. A karrierem nagy részét nem látta, de 2015-ben eljött megnézni a BL döntőmet. Ez volt az első profi meccsem, amire személyesen eljött. A trófea átadás után a Barca külön eseményt szervezett a játékosok családtagjainak is. Együtt foghattuk meg azokkal a kupát, akik segítettek idáig eljutni.
Emlékszem, amikor az én köröm következett. Beálltunk a fotóra, és mondott valamit portugálul, amit most nem fordítanék le szóról-szóra…
Lényegében azt mondta, hogy: “A fiamból férfi lett.” És úgy zokogott, mint egy kisgyerek.
Ez volt életem legszebb pillanata.

Szombaton egy újabb Bajnokok Ligája serlegért mehetek a pályára egy ismerős ellenfél ellen (az írás a 2017-es BL-döntő előtt született).
Ahogy mindig, most is oda fogok állni a tükör elé és végig fogom nézni életem filmjét.

Elsötétül a kép és újra átélem az életem.
A beton ágy.
A nedves föld szaga.
Apám a tartállyal a hátán.
A 20 kilométeres út az iskoláig.
Az új szerelés.
Az üres ruhaszárító látványa.
“Természetesen tudom, hol van Sevilla.”
Basszus, a semmiből jöttem.
Itt vagyok.
Irreális, de itt vagyok.

(A cikk megjelenése óta Dani Alves már a PSG játékosa – a szerk.)

A fordítás a The Player’s Tribune cikkje alapján készült.