Helló, anya!

(Új, szerdánként megjelenő rovatunkban a labdarúgással kapcsolatos sztorikról, érdekességekről lesz szó. A későbbiekben a szabályokról alkotott tévhitektől elkezdve edzésmódszereken át a profi futball mindennapjairól a lehető legváltozatosabban.)

Akárhányszor gólt lövök a Manchester Cityben, az édesanyám felhív.

Nem számít, hogy Brazíliából nézi-e a meccset vagy a stadionban foglal helyet. Minden egyes alkalommal felhív. Ezért rohanok a szögletzászlóhoz minden gólom után, formálok telefont a kezemmel és azt kiáltom:

“Helló, anya!”

Amikor megérkeztem a Cityhez, akkor viccesnek tartották ezt a szokást és folyamatosan kérdezgettek, hogy miért csinálom ezt. Van egy rövid válasz erre. Szeretem anyukámat és mindig hív, úgyhogy válaszolok neki.

Van azonban egy hosszabb válasz is, ami Brazíliában kezdődik. Egy kisfiú voltam nagy álmokkal. Milliónyi ilyen gyerek van az országban, de én olyan szerencsés voltam, hogy megismerhettem egy pár szuperhőst.

Sao Paulo Peri Jardim nevű negyedében nőttem fel, ahol sokak szószerint a túlélésért küzdenek nap mint nap. Szerencsés vagyok, mert az édesanyám iszonyú keményen dolgozott azért, hogy minden nap legyen mit ennünk. Rengeteg gyereknek körülöttem azonban nem adatott meg ugyanez. Néha naponta csak egyszer jutottak kajához, amit a futballpályán kaptak. Az igazságot megvallva sokan nem is a foci miatt jöttek ki a pályára, csak hogy kapjanak némi ételt. Azért az egy szalámis szendvicsért és egy doboz üdítőért. Minden nap kaptunk egy párizsis kenyeret meg egy kis frissítőt. Néha csak üdítőt… Ezek a gyerekek pedig ezzel kellett túlélniük a napot.

Minden a Clube Pequeninosnál kezdődött, akiknek a neve azt jelenti, hogy “Kicsik”. Valójában ez sokkal több, mint egy futballklub. De itt most ne tengerpartra, meg pálmafákra gondoljatok. A pályán közvetlenül egy katonai börtön udvara mellett volt. Egy merő mocsok volt az egész, fű abszolút nem volt rajta és egy pár fa volt körülötte. Rajtunk kívül csak a börtönőrök játszottak rajta néha.

9 éves voltam, amikor először kinéztem ide a barátommal Fabinhóval, hátha beállhatunk. Úgyhogy a hónunk alá vettük a csukáinkat és megkerestük az edzőt. Nem gondoltuk volna, José Francisco Mamede alapjaiban változtatja meg az életünket. Ő foglalkozott a legkisebbekkel és azt mondta, hogy játszhatunk a következő meccsen.

Nem csináltak nekünk igazolást, mert ez a csapat nem akar profitot termelni a fiatalokból – csak szeretnének adni valamit nekik. Ételt adnak és megpróbálnak távol tartani az utcák szörnyűségeitől. Valószínűleg sosem hallottatok még erről a klubról, pedig igazi csodák történnek itt.

Néha órákig utaznak gyerekek, hogy megkapják a canasta básica-jukat, azaz a kis túlélő csomagot, amiben van rizs, bab és kenyér, hogy valahogy túléljék a hónapot.

Nagyon vicces volt, mert az edzőnek volt egy ‘70-es évekbeli VW Bogara, amivel furikázta a gyerekeket és a csomagokat. Mi sem voltunk túl nagyok, úgyhogy 9-10-en mindig befértünk a labdákkal és az élelmiszerrel együtt.

Istenem, egészen hihetetlen, hogy mit tesz ez a klub a gyermekekért.

Brazíliában van egy kifejezésünk az olyan emberekre, mint Mamede: Heróis sem capes. Ez annyit tesz, mint: hősök köpeny nélkül.

Valóban ez történt. Mamede és a többi esélyt adott nekünk az életre.

A foci volt a mindenem, a labda körül forgott az életem. A klubnál csak heti 2 edzésünk volt, úgyhogy a többi szabadidőmben Peri utcáin fociztam. Néha akár éjfélig is. Utána még mókáztunk egy kicsit a srácokkal vagy kibeszéltük a csajokat hajnalig.

Otthon nem volt nagyon teendőnk. Apukám elhagyott minket rögtön a születésem után, úgyhogy édesanyámnak minden áldott nap dolgoznia kellett. Takarítónő volt a városban, este pedig velem és az egyik testvéremmel osztozott egy ágyon.

Sok srácnak voltak videójátékai. Nekem csak egy labdám volt és a képzelőerőm. Igazából ezt sosem bántam, mert nagyszerű gyerekkorom volt odakint. Óriási tornákat rendeztünk. Minden utcának volt egy csapata, a fődíj pedig egy üveg üdítő volt. Igen, egy üdítő. Ez volt mindenünk. Azonban ott ez többet jelentett, mint a Libertadores kupa.

Ha nyertünk, akkor mindenki kortyolt egyet belőle, így adtuk körbe. Sosem ittál még olyan finomat! Tízszer jobb íze van, mint a pezsgőnek! Tízszer! Az a bajnoki ital, emberek…

13 éves koromban történt valami, ami mély nyomott hagyott bennem.

Beneveztünk egy Sao Paulói tornára és igen erős csapattal érkeztünk. A selejtezőkön 12-13 gólokkal vertünk nálunk jóval erősebb alakulatokat és eljutottunk a döntőig. Ott a Portuguesa de Desportos, egy hivatalos profi csapat várt ránk. Csak azért neveztek ők is, hogy kisebb csapatokból kinézhessenek maguknak ügyes fiúkat.

Olyan volt, mint egy film. A kiscsapat a börtön pályájáról a nagyok ellen, akiknek igazi szerelésük is volt, meg minden. A társaimmal azonban csak azt mondogattuk, hogy meg tudjuk csinálni. Megnyerjük.

Aznap este óriási esőzés volt, úgy volt, hogy lefújják a másnapi meccset mert szétázott a pálya. A kezdőrúgás pillanatában az egész pálya egy merő mocsár volt. Folyamatosan elestünk. Nem voltak jó stoplisaink, nekik viszont csavaros cipőik voltak, így könnyedén talpon tudtak maradni.

Emlékszem a pillanatra, amikor csak annyit tudtam mondani, hogy a francba, ez az élet…

Mindent megpróbáltunk, de végül kikaptunk 4-2-re. Sosem fogom elfelejteni, ahogy néztem a Portugesa játékosait a trófeával ünnepelve. A foci pont olyan, mint minden más az életben. Igazságtalan. Azonban ugyanúgy meg kell találnod az utad benne, akármilyen is.

Tökéletes leckét kaptam tökéletes időben, mert elég nehéz évek következtek számomra. Ha nagy játékos szeretnél lenni Brazíliában, akkor 12-13 éves korodban már egy akadémián kell pallérozódnod. De valamiért ez sosem jött össze számomra. A São Paulo FC-nél voltam próbajátékon, tetszettem is nekik, de azt mondták, hogy nem tudnak ágyat biztosítani nekem. Csak úgy tudtam volna oda járni, ha abbahagyom a sulit. Hát, anyám nem járt örömtáncot a gondolattól… Haha…

Mondhatjuk úgy is, hogy kategorikusan elutasította a felvetést. Muszáj volt iskolába járnom.

Mindent az anyukámnak köszönhetek, ami ebben az időszakban történt velem. Ha egy gyerek szegény családból származik Brazíliában, akkor ilyen idősen muszáj elmennie dolgozni, hogy segítse a családját. A legtöbb karrier ezért törik ketté.

Ő azonban hitt bennem. Nem tudom miért, de hitt. Folyamatosan azt mondta, hogy csináljam tovább, nem érdekel mibe kerül.

Úgyhogy 13 éves koromban a Várzea-ban kezdtem el focizni. Ez egy kis magyarázatra szorul, mert otthon igen viccesen hangzik, amikor ezt említem.

A Várzea félprofi bajnokság, iszonyú pályák és borzasztó kemény (fizikai értelemben) ellenfelek jellemzik. Sok undorító dolog történik a pályákon. (Olyasmi lehet, mint a mennyei megyei… – a szerk.)

Sosem fogok elfelejteni egy pillanatot.

Volt egy fontos meccsünk egy nagy csapat ellen. Ők voltak az egyik legnagyobb csapat a ligában, de egy pár éve kizárták őket bizonyos okok miatt, amibe most inkább nem mennék bele, mert lehet, hogy gyerekek is olvassák ezeket a sorokat…

Ebben az évben indulhattak újra, és egy nagy tornára való kvalifikáció volt a tét ellenük. A meccs előtt elkezdtek kóstolgatni, hogy ki ez a kisgyerek? Mit keres itt? Ez komoly?

Igen, komoly volt.

4 perc telt el a meccsből, gyönyörűen kicseleztem a legjobb védőjüket, majd a hálóba lőttem. Rám néztek és azt mondták: oké kölyök, mostantól pokollá tesszük az életed.

Úgyhogy innentől azonnal faragni kezdtek, ahogy hozzám került a laszti. Kicsit elborult az agyuk. Folyamatosan azon voltak, hogy sérülést okozzanak nekem. Volt egy alacsony középpályásuk, aki csak annyit hajtogatott, hogy el fogja törni a lábam.

Újra megkaptam a labdát, és úgy beültettem a ringlispilbe, hogy fenékre csüccsent. Ezentúl nem csak a lábamat akarták eltörni, hanem konkrétan meg akartak ölni.

De mit mondhattam volna? Amikor a lábamnál van a labda, akkor egy egészen más világba kerülök. Amikor legközelebb helyzetbe kerültem, akkor adtam egy no-look gólpasszt a csapattársamnak. A közönség megőrült.

2-2 lett a meccs vége és büntetőkkel nyertünk. Teljesen elborult az agyuk. Az imént említett verekedős forma odafordult hozzám és azt mondta: “Mondtam, hogy el fogom törni a lábad. A parkolóban találkozunk.”

Komolyan gondolta. Még most is emlékszem a pillanatra, azt hittem nem fogok kijutni onnan. Szerencsére azonban a csapattársaim megvédtek. Körbeálltak, úgy kísértek át a parkolón, úgyhogy épségben hazajutottam.

Ennek a történetnek azonban volt egy nagyon jó csattanója. Múlt karácsonykor hazamentem a családomhoz és el kellett ugranom a bankba is. Behajtottam a parkolóba, a parkolóőr pedig átnyújtotta a jegyet. Nagyon ismerős volt az arca…

Úgy nézett rám, mint aki felismert. Átnyújtotta a jegyet, de tovább bámult, aztán megszólalt.

“Hé, te! Kisgyerek! Kisgyerek!”

Csak néztem rá, hogy kihez beszél?!

“Emlékszel rám? A Várzeaból, tesó. El akartam törni a lábadat. Hát elhiszed ezt?” – kérdezte.

“Hagyjad már, dehogy akartad. Tudom, hogy csak vicceltél!” – legalábbis reméltem.

“Nem, nem! Tényleg el akartam törni. Most meg a kedvenc klubomban játszol, ember. Imádlak! Ezt nem hiszem el! El tudod képzelni, hogy mi lett volna akkor, ha tényleg megteszem?” – nevettünk egyet, csináltunk egy közös képet, aztán mentem a dolgomra.

Brazíliában azt szoktuk mondani, hogy az életem vízből borrá változott. 5 évvel ezelőtt egy félprofi ligában, poros pályán rúgtam a bőrt és a túlélésért küzdöttem. Sok nagyszerű focistával játszottam, akik most buszsofőrök, bolti eladók vagy segédmunkások valamilyen építkezésen. És ez nem azért van, mert ne lettek volna elég tehetségesek vagy ne küzdöttek volna eléggé az álmukért. Rengeteg múlik a szerencsén és a lehetőségeken. Valamikor a megélhetésedért is küzdened kell és fel kell adnod az álmaid hajszolását.

Ha édesanyám nem támogatott volna ennyire, akkor valószínűleg én is hasonló munkát végeznék most.

Ehelyett 15 évesen lehetőséget kaptam egy próbajátékra a Palmeirasnál, ahol iszonyúan felgyorsult minden. El sem tudom magyarázni mennyire. Mintha csak meg lett volna írva minden előre. Isten tökéletesen eltervezett mindent. Bentmaradtam az ifi csapatban, megkaptam az első rendes szerződésemet, majd helyet kaptam felnőttek közt is. Innentől pedig már tényleg űrhajó kilövésre emlékeztett az egész sztori, amikor megkaptam a behívót a brazil válogatottba a 2016-os Olimpiára.

Szavakba sem tudom milyen érzés volt megkapni azt a behívót.

Próbáljátok csak elképzelni a szituációt… Két(!) évvel azelőtt még az utcákat festettem zöldre és sárgára a 2014-es világbajnokság miatt. Néhány haverom nagyon jól tudott rajzolni úgyhogy Neymar és David Luiz arcképét festették a falakra.

Most meg Neymarral karöltve mehetek az Olimpiára. Az érzés pedig, amikor először öltheted magadra a nemzeti válogatott mezt, az elmondhatatlan. Akkor érzed igazán, hogy valósággá válnak az álmaid.

Ez a torna nagyon fontos volt a nemzetünk számára, hiszen még sosem nyertünk olimpiai aranyat korábban. Ráadásul óriási nyomás volt rajtunk. Nem csak azért, mert Rióban játszottunk, hanem a két évvel ezelőtt történtek miatt is. Az első két meccsünkön nem játszottunk túl jól, ami miatt kemény kritikákat kaptunk, de főleg Neymar. Nagyra tartom őt amiatt, ahogyan kezelte ezt a szituációt és vezette a csapatot tovább.

A torna előtt csak egy voltam a csodálói közül. Elképesztő futballista, ezzel mindenki tisztában van. De személyesen megismerni egészen más dolog. Hihetetlenül kedves figura, és meglepő, ahogy a csapattársaival bánik. Márcsak azért is meglepő, mert bár nem sok időt töltöttem el eddig a fociban, rengeteg olyan játékossal találkoztam, akik maszkot viselnek magukon amikor a külvilággal találkoznak. Teljesen másképpen viselkednek az öltözőben és a pályán. Neymar azonban mindenkit a testvéreként kezel. Ezért is tudtunk együtt maradni a nehéz kezdés után és tudtunk egymásért küzdeni.

Óriási ünnep volt, amikor megnyertük a tornát. Neymar csináltatott egy tetoválást, ami nekem is inspirációt adott, mert mindent elmond egyetlen képben.

Egy kisfiút ábrázol, ahogy a favellák közül néz felfelé a hegy tetejére. Egy focilabdát fog a kezében és álmodozik…

Ez nem csak engem vagy Neymart ábrázolja, hanem megannyi brazil srácot.

Mindent megteszek, hogy benne legyek a 2018-as vb keretben, de mindenki tudja, hogy a brazil válogatottba nem egyszerű beférni. Ezért igazoltam a Manchester Citybe, mert fejlődnöm kell játékosként.

Nagyon különbözik ez a hely Brazíliától… Alig látjuk a napot itt. Volt pár ajánlatom melegebb helyekről is, de Pep Guardiola miatt költöztem Angliába.

Ez az első alkalom, hogy olyan helyre költözök ahol hideg van és nem is beszélem a nyelvet. El kell fogadni a kihívást, ami bizonyos szempontból igazán magányos számomra. Szóval Guardiola úr felhívott és azt mondta, hogy számolna velem és helyem lenne a jövő Cityjében.

Nagyon fontos volt ez a hívás, mert biztosított róla, hogy törődik a jövőmmel. Amikor túlvagy ezer ilyenen, akkor már meg tudod állapítani, hogy ki mond igazat. Ő pedig őszinte volt velem, ezt pedig meg kell becsülni a fociban.

Miután beszéltünk egy percig nem hezitáltam. Alá is írtam a Cityhez.

Mielőtt azonban elutaztam volna a csapathoz, egyetlen dolgot még meg kellett tennem. Le kellett zárnom egy fejezetet az életemben.

Visszamentem arra a pályára, ahol a Pequeninos játszott és a hónom alá vettem a cipőimet, csak úgy, mint 9 éves koromban.

Ezúttal azonban 250 párat vittem magammal a legjobb cipőkből. Mostantól bármilyen csapat is játszik a pályájukon, jobb ha odafigyelnek, mert innentől nincs kifogás.

Nem fogok hazudni, kicsit elveszettnek éreztem magam, amikor először idekerültem. Anyukám oda-vissza utazgatott Brazília és Anglia között és nagyon nehezen viseltem azokat az időszakokat, amikor nem volt mellettem. Anyám és apám volt egyszerre, amikor felnőttem.

Emlékszem amikor még a Pequeninosban játszottam és a mérkőzések után láttam a társaimat az apukáikkal. Borzasztó nehéz volt elviselni és rám is nyomta a bélyegét. Most, ha apámról kérdeznek akkor elmondom, hogy anyukám lett az apukám. Mindent megtett értem és a testvéreimért.

Ő is egy palást nélküli hős.

Szóval minden alkalommal, amikor gólt lövök felveszem a telefont és ‘beszélek vele’ kicsit.

Kiskoromban folyamatosan hívogatott és ha nem ért el, akkor a barátaimat kezdte el hívni.

Amikor felveszem a telefont, azt az anyám tiszteletére teszem és azokéra, akik segítettek idáig eljutni. Mamede edzőére és a többiekére.

Mindig nagy álmodozó voltam, de sosem gondoltam volna, hogy idáig juthatok. Tudom, hogy sok srác fogja a következő világbajnokság miatt is zöld-sárgára festeni az utcákat. Talán sokan közülük nem fociznak nagy klubokban. Talán sokaknak azt mondták, hogy hiába erőlködik.

Azt mondom nektek, hogy sose álljatok le.

4 évvel azelőtt, hogy kisétáltam az Etihad játékoskijárójából még egy félprofi ligában akarták eltörni a lábamat.

De komolyan, lehet, hogy most ajándék szendvicseken és üdítőkön élsz, de ha üldözöd az álmaidat… Öcsém, ki tudja mik történhetnek akkor?!

A víz borrá válhat.

Úgyhogy srácok, ha eljutottatok a történetem végére, akkor egyetlen dolgot javasolnék nektek.

Soha ne álljatok le az álmodozással.

Ja, és még valami.

Hívd fel anyát, hiányzol neki!

https://www.facebook.com/stayfootballish/