Egy védő élete – Boateng
(Új, szerdánként megjelenő rovatunkban a labdarúgással kapcsolatos sztorikról, érdekességekről lesz szó. A későbbiekben a szabályokról alkotott tévhitektől elkezdve edzésmódszereken át a profi futball mindennapjairól a lehető legváltozatosabban.)
Szeretnéd megtudni, hogy milyen a védők élete? Akkor előbb legyél csatár. De komolyan.
Az biztos, hogy ez a módszer bevált nekem. Bár ez lehet, hogy csak szerencsés egybeesés volt.
14 éves koromig egy berlini ificsapat szélsője voltam. Egészen addig, amíg el nem utaztunk egy svédországi mérkőzésre, ami előtt a komplett védelmünk kidőlt.
“Oké, Jerome. Ma védőt játszol.” – hangzott edzőm szájából a karriert befolyásoló mondat.
Rendben, miért is ne – mondtam magamban. 6 éves korom óta a támadó szekcióban játszottam úgyhogy úgy éreztem magam, mint aki egy szupertitkos bevetésen van. Beépített ügynökösdit kellett játszanom. Tudtam, hogy hova akarnak menni a támadók, mit és hogyan akarnak csinálni, mivel én is egy voltam közülük. Ez a tapasztalat a mai napig befolyásolja a játékomat.
Engedjétek meg, hogy bemutassam, milyen egy védő élete.
Egy dolog biztos: meg kell akadályoznunk, hogy az ellenfél gólt szerezzen. De hogy is néz ki ez valójában?
Nem szabad egy konkrét falnak sem lenni a támadókkal szemben (na jó, néha erre is szükség van). Sokkal inkább elmozgásokból, passzokból, szerelésekből, tisztázásokból és emberfogásból és mindezeknek összességéből áll össze egy védő feladata. Minden döntésem a csapatom taktikájának egy apró szelete, aminek a helyén kell lennie.
Minden a körülöttem álló srácokkal történő kommunikációnál kezdődik. Talán ez nem is meglepő, hogy mennyire fontos része a munkánknak. A Bayernnél általában 3 vagy 4 védővel játszunk, és én mindkét esetben középen helyezkedek el. Ez azt jelenti, hogy rengeteget kell beszélnem a mellettem és előttem lévő társaimmal, hogy melyik irányba szeretnénk a labdát járatni.
A hangulat kicsit más lesz, amikor a német válogatottnál vagyunk, mivel az ottani csapattársaimmal csak néhány alkalommal találkozok egy évben. A Bayernes kollégáimmal az egész évet együtt töltjük, így tudjuk, hogy mit fog csinálni a másik valamint, hogy mit szeret és nem szeret csinálni. Tudjuk, hogy hova mozog a másik támadásban és védekezésben és, hogy a jobb vagy a bal lábára szereti jobban kapni a labdát. Elég komoly szinkronban vagyunk egymással a pályán, ezért nem szükséges már annyit beszélnünk.
A küldetésünk, hogy megvédjük a kapunkat a góltól sosem ér véget. Ha megállítottunk egy támadást, akkor hamarosan jön a következő. Én vagyok az első ember a kapusunk után, ezért az én feladatom, hogy széthúzzam az ellenfél vonalait és elkezdjem szervezni a játékunkat. Úgyhogy amint megszerzem a labdát vagy megkapom azt egy csapattársamtól, akkor egyből a csatárunk felé nézek.
Ő a tőlem legtávolabb álló társam, de ha sikerül jól megjátszani, akkor szétszakadhat a mezőny és kontratámadásba lendülhetünk. Ez azonban néha sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik, mivel a Bundesligában keményen védekező csapatok vannak. Amint elveszítik a labdát, 8-9 emberük máris a saját térfelükön van. Szóval egy tökéletesen helyezett és időzített passzra van szükségem egy aknemezőn keresztül. Nem is olyan nehéz, ugye?
Ha sikerül a feladat, akkor sincs túl sok időm relaxálni, hiszen már az ellenfél kontra lehetőségein kell gondolkodnom. Ezen a szinten nagyon gyorsan jár a labda és gyorsan változik a játék iránya, így hiába lőttünk mi kapura az egyik pillanatban, a következőben már figyelned kell az ellenfél támadóira, akik már vezetik feléd a labdát. Márpedig olyan csapatok ellen, mint a Barcelona vagy a Real Madrid ezek a pillanatok igen sűrűn érkeznek. Ők a legkeményebb ellenfeleink, ezzel nem lehet vitatkozni. Mindkét csapat olyan támadótrióval rendelkezik, akik hihetetlenül hatékonyan dolgoznak együtt.
Szóval mit tennél, ha Messi, Ronaldo vagy Neymar vezetné rád a labdát teljes sebességgel?
Fel kell mérned a taktikai lehetőségeket. Azonnal.
Fedez valaki hátulról? Ha igen, akkor belemehetek egy párharcba, hogy szerelhessek. Ha azonban én vagyok az utolsó akkor valami olyat kell tennem, amivel lelassíthatom a labdát. Ezt a helyezkedésemmel érhetem el, amivel időt adhatok a társaimnak, hogy visszaérjenek.
Messi vagy Ronaldo esetében bármelyikőjük is közelít feléd, akkor bármelyik helyzetbe is kerülsz, biztosan nehéz lesz megoldani. Egyszerűen csak elképesztő gyorsak.
Messi és Neymar alacsonyabb, így lentebb van a súlypontjuk is, ami gyorsabb fordulást tesz lehetővé számukra így az olyan magas védőknek, mint én sokkal nehezebb dolguk van. Ronaldo magasabb náluk, de hihetetlenül gyors, erős és jól fejel.
Egy pillanatra nem lazíthatsz mellettük úgy, hogy nem vagy képes azonnal cselekedni, mert meg fognak verni és gólt fognak szerezni. A technikai tudáson túl azonban szükséged lesz nem kis adag önbizalomra is védőként. Ronaldo, Messi, Suarez vagy épp Neymar mind-mind kiszagolják, ha félsz tőlük. Elég szagot fogniuk és máris megesznek. Szóval nem árt odafigyelni…
A magabiztosság óriási része a munkámnak.
Úgy érzem, hogy ebben fejlődtem a legtöbbet az évek során. Minél magabiztosabb lettem, annál nyugottabb is. Tudom, hogy mikor kell szerelnem, odalépnem egy párharcba vagy éppen csak hátrálni és lelassítani az akciójukat. Fiatalabb koromban amint labdát vesztett a csapatom vissza akartam szerezni ezért buta hibákat vétettem. A Bajnokok Ligájában azonban ezt nem engedheted meg magadnak. Annyira gyors a játék, hogy egyetlen aprócska hiba és máris a hálótokban a labda.
Még valamit megtanultam, ami az elsőszámú szabályom lett, ha gólt kapunk: Nem veszíthetem el a fejem. Nem szabad azon gondolkodnom, hogy Úristen, azonnal ki kell egyenlítenünk. 90 perces egy mérkőzés, így a 80. perc után is bőven lesz még lehetőséged a hosszabbítással együtt.
Most pedig beszéljünk mindenki kedvenc részéről – a szerelésekről.
Minden szerelés az időzítésről szól. Mielőtt belemegyek egy ilyen szituációba, 100%-osan meg kell győződnöm róla, hogy el tudom találni a labdát. Ha ez nem így van, akkor inkább csak közelebb lépek a támadóhoz. Nem éri meg mondjuk piros lapot kapni és ezzel hátrányos helyzetbe hozni a csapatomat. Persze a meló nehezebbik része az, hogy mindezt nagyjából 2 másodperc alatt kell eldöntened.
Spritelés közben azt kérdezed magadtól, hogy becsúszol? Biztos meglesz a laszti? Vagy inkább csak tovább kéne futnom a támadóval?
Azt az érzést azonban semmi nem tudja felülmúlni, amikor sikeresen szerelsz, mikor nyomás alatt van a csapatod és felszabadítasz.
A 2014-es világbajnokságon volt egy pár jó szerelésem Franciaország és Brazília ellen. Na meg Argentína ellen is a döntőben. Óriási a különbség a játékomban ahhoz képest, amit 20 évesen mutattam, amikor először ölthettem magamra a válogatott mezét.
Két sárgával kiállítottak, mert idegesen játszottam, hogy megtarthassam a helyem a csapatban.
Ez eszembe juttat egy fontos különbséget védő és védő közt. Sokan tudnak kisebb húzódásokkal, zúzódásokkal, nem teljesen 100%-os állapotban is koncentráltan játszani.
Nekem ez nem megy. Ha fáj a térdem vagy akár pályán kívüli problémáim vannak, akkor tudom magamról, hogy nem tudom teljes mértékben odatenni magamat. Ha irodai munkát végeznék, akkor is ugyanígy lenne. Márpedig ilyenkor jönnek a hibák. Egy rossz becsúszás, egy elkésett szerelési kísérlet és máris nem a legjobbadat nyújtod.
Eddig sokat beszéltem már azokról a helyzetkről, amikor a labda mozgásban van. De beszéljünk a másik feléről is a munkámnak – a pontrúgásokról.
Biztos érdekes látvány a tv-ből, ahogy felállunk a sorfalhoz. Olyan arcokat vágunk, mintha életünk legkeményebb ütésére készülnénk.
De mi megy át ilyenkor a fejünkön? Az, hogy meg kell tennünk ezt is a csapatért.
Pedig emberi reakció lenne, hogy elfordulj egy erős lövés elől. Egy alkalommal így is tettem, hogy ne telibe arcon találjon a labda, hanem vállon. Így is történt, a játékvezető pedig kezezésnek ítélte. Nem volt szabálytalan, de ez már lényegtelen.
Egyszerűen csak oda kell állnod és elviselned. Elég nagy szívás, de ott vannak melletted a társaid, akik osztoznak veled a fájdalomban.
Leginkább a kapusod. Ha védő vagy, akkor valószínűleg nincsen nála fontosabb ember számodra a csapatban. Csak üvölt, hogy hogyan kellene megformálni azt a sorfalat. De ugyanez megy szögleteknél is.
“Jobbra!”
“Balra!”
“Ugorj!”
“Ne ugorj!”
Ő ott az irányító, te pedig jobb, ha figyelsz rá.
A védők számára ezek a szituációk a játék legtechnikásabb részei. Folyamatos mozgásban vagyunk a pontrúgásoknál, így nehéz összpontosítani is, hogy ne hagyjunk túl nagy helyet egymás közt. Aztán jön a beadás és a legközelebbi embernek el kell tudnia fejelni a kapu elől.
A Barcelona vagy a Real Madrid ellen persze ezeket a szituációkat sem egyszerű megoldani – ismerős, ugye? Gyorsan a labdával és fáradhatatlanok labda nélkül. Úgyhogy ha a tizenhatoson belül felém érkezik a labda, akkor nem vághatom egyszerűen csak ki a vak világba, mert akkor azonnal érkezik a következő támadás. Azt túl egyszerű lenne begyűjteni nekik.
Ezért a tisztázás – mint annyi más már említett dolog – olyan fontos része a játékunknak. A másodperc tört része alatt kell felmérned a szituációt és helyesen cselekedni. Néha látni védőket, akik inkább csak kitessékelik egy újabb szögletre a beadást, ami talán érthetetlen. Nos, néha egy rossz és egy rosszabb szituációból kell választanunk…
Nyilvánvalóan először mindig keresem a lehetőséget, hogy megjátsszam a csapattársamat, de nem mindig van lehetőséged rá, hogy átvedd a labdát és megfordulj vele a kapud előterében. Lehet, hogy néha túl óvatosnak tűnünk, de inkább rúgjanak még egy szögletet, minthogy a lehetőségét is megadjam Messinek vagy Neymarnak egy azonnali gólszerzésre.
A pályán a másodpercek a luxuscikkek. Ha egy csatárt fogok éppen, akkor érzem, hogy merrefelé akarja vinni a labdát. Így próbálom meg megelőzni őt a labdaérintésben egyetlen másodperccel. Egyetlen másodpercre van szükségem, hogy elvegyem tőle a labdát. Ez a legnagyobb fegyverem.
Ebben segít nekem amit korábban is említettem, hogy csatárként kezdtem a pályafutásomat. Tudom mi fut át a fejükben a különböző szituációkban. Persze sokat kell nézni is a játékukat, hogy tudd mit csinálnak az esetek nagy részében. Hogy melyik lábára szokott cselezni és onnan milyen irányba húzza el a labdát.
Olyasmi ez, mint a póker. Minden csatárnak a világon megvan a saját jellegzetes stílusa. A legjobbak ellen azonban nincs csoda recept, hogy hogyan tudod megállítani őket. Ez teszi például annyira zseniálissá Ronaldót, hogy mindkét lábával ugyanúgy tud lőni. Ráadásul fogalmad nincs, hogy merre fog mozdulni.
Ezért vagyok annyira hálás annak az embernek, aki mindig mögöttem áll.
A kapusomnak.
Jerome Boateng