0-ról 100-ra – Harry Kane
Vicces dolog a csalódás fiatalkorban. Volt egy kis park a házunk mögött Chingfordban, ahova mindig kijártam focizni apuval vagy a tesómmal. Nem voltak kapuk, de még a pálya sem volt túl jó. Mi azonban boldogak voltunk némi fűfelülettel meg két fával, amit kapuként használhattunk. Az Arsenal ificsapatában játszottam akkoriban, mondhatni beférkőztem az ellenfél közé, de nagyszerű lehetőség volt ott lenni.
8 éves voltam, amikor a megszokott módon sétáltunk a park felé édesapámmal, amikor a derült égből villámcsapásként azt mondta, hogy el kell mondania valamit nekem.
Kérdeztem, hogy milyen hírekkel szolgál?
Tisztán emlékszem rá, ahogy átkarolt és azt mondta: “Tudod Harry, elengedett téged az Arsenal.”
Bevallom nem tudom mit éreztem akkor. Leginkább azért, mert abban sem voltam biztos, hogy mit is jelent az a szó. Túl fiatal voltam, édesapám reakciója azonban árulkodó volt. Nem kritizált sem engem, sem az Arsenalt, de még csak nem is tűnt úgy, mint akit annyira felzaklatott volna az esemény.
“Ne aggódj Harry, az eddigieknél is keményebben fogunk dolgozni és találunk neked egy új csapatot, rendben?”
Visszanézve talán azt gondolhatnák, hogy igazán felzaklathatott volna a történet. Sok apuka, akik megszállottan dolgoznak rajta, hogy a gyerekükből profi labdarúgó legyen talán máshogy reagált volna ilyen helyzetben. Legalábbis gondolom. Az én apukám azonban sosem helyezett rám nyomást, bármi is történt. Mindig pozitívan állt a dolgokhoz és a klasszikussá vált mondatát hangoztatta:
“Rendben, akkor ehhez mérten cselekszünk.”
És valóban így cselekedett.
Az Arsenal után megnéztünk pár helyet, de végül visszakerültem a helyi csapathoz. Itt talált meg egy megfigyelő, aki próbajátékot ajánlott a Watfordnál.
Vicces, hogyan alakulnak az élet dolgai, mert miután a Watforddal éppen a Tottenham ellen játszottunk, kaptam meg a lehetőséget, hogy csatlakozzak a Hotspur akadémiájához.
Szerintem jobban is áll nekem a fehér mez. Emlékszem, amikor először játszhattam az Arsenal ellen. Már akkor alig bírtam nyugton maradni, és viccesen hangozhat – mivel 8 éves voltam, amikor nem kellettem nekik – de úgy mentem fel a pályára, hogy lássuk kinek volt igaza és ki tévedett?
Visszanézve valószínűleg ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem, mert olyan motivációt adott, ami előtte nem volt.
Elképesztően boldog vagyok, hogy már 100 Premier League gólnál járok karrierem során. Azonban sok olyan pillanat volt karrierem során, amikor úgy gondoltam, hogy soha nem fogok egyet sem szerezni, amikor a Tottenham két évre kölcsönadott.
Sok szempontból azonban nagyon hasznos időszak volt ez és rengeteget tanultam.
Emlékszem az első meccsemre, amikor 2012-ben kölcsönadtak a Millwallnak. A kiesés ellen küzdött foggal-körömmel a csapat. Az ottani szurkolók messzeföldön híresek a lelkesedésükről. Az első meccsemen hazai pályán játszottunk és a játékvezető elkövetett egy hibát. Egyetlen hibát! Azonnal mindenféle tárgyak kezdtek el a pályára repülni. Teljesen véletlenszerű dolgok, de rengeteg! A játékvezetőnek 5 percre félbe kellett szakítania a találkozót, amíg le nem nyugodnak a szurkolók. Ne felejtsék, 18 éves voltam ekkor… Csak néztem körbe, hogy mégis mi történik itt körülöttem?! Őrület.
Közeledtünk a szezon végefelé és még mindig a kieső zónában tanyáztunk. Ekkor kezdtem furcsa beszélgetésekre felfigyelni az öltözőben.
“Haver, ha kiesünk a felére fog csökkenni a fizum.” vagy “Szerződés nélkül maradok…”
Ezek a srácok kisgyerekes apukák voltak. Ekkor kezdtem el egy új szinten vizsgálni a focit. Amikor rájössz, hogy itt már nem csak a sport miatt játszanak az emberek, hanem a megélhetésükért és a családjukért. Elképesztően érzékeny téma és a fociban egy pillanat alatt odalehet minden, amiért dolgoztál. A Millwall tökéletes hely volt, hogy rájöjjek, nem viselkedhetek gyerekként többé. Nagyon fontos leckét tanultam itt meg, bár nem gondolom, hogy emiatt teljesítettem annyira jól. A legfontosabb pedig, hogy nem estünk ki. Emiatt jó kapcsolatot ápolok a Milwall szurkolókkal. Imádom őket, még akkor is, ha kicsit őrültek néha.
Reméltem, hogy eleget tettem le az asztalra ahhoz, hogy a következő szezonra ne adjon kölcsön a Spurs. Sajnos nem így történt és ez egy rendkívül nehéz időszak kezdete is lett. A gödör mélye valahol a Leicesternél volt, ahol a kezdőcsapat közelébe sem tudtam kerülni. Pedig akkor még a másodosztályban játszottak. Emlékszem otthon ültem és azon elmélkedtem, hogy ha a Championshipben szereplő Leicester Citybe nem férek be, akkor mégis hogy lesz esélyem a Premier Leagueben szereplő Tottenhamnél?
Karrieremben talán először igazán csüggedt voltam. Nehéz dolog ez a csüggedés. Aznap este átjött hozzám a családom és egy igen heves beszélgetésbe kezdtünk. Borzasztóan magam alatt voltam és azt mondtam édesapámnak, hogy el akarok menni. Iszonyú döntés lett volna, de nem bíztam magamban. Apám folyamatosan azt szajkózta, hogy csináljam csak tovább, dolgozzak keményen, fogadjam el a körülményeket, mert meglesz az eredménye.
Egy pár héttel később ismét otthon ültem egyedül, csak ekkorra már teljesen belebolondultam az NFL-be. Ha nem edzésen voltam, akkor a Madden játékkal játszottam vagy videókat néztem a New England Patriotsról a Youtubeon. Ekkor botlottam bele egy Tom Brady dokumentumfilmbe. Arról a 6 irányítóról szólt, akit ő előtte draftoltak.
Brady végül a 199. választás lett a drafton. Gondoljatok csak bele, egészen hihetetlen. Nagyon rápörögtem. Nagyon megmaradt a fejemben a történet. Mindenki kételkedett Tom képességeiben egész élete során. Még a főiskolán is folyamatosan le akarták cserélni őt az edzői. Mutattak egy képet róla, amikor levette a pólóját a mérlegeléshez. Nagyon vicces volt, mert úgy nézett ki, mint egy átlagos srác az utcáról. Az edzők csak néztek egymásra, ki ez a magas, nyurga Brady gyerek akiről úgy tűnik, hogy még sosem járt a mérlegelő szobában…
Magamat láttam benne. Ugyanilyen első benyomásokat szűrtek le rólam is az emberek, amikor először megláttak.
“Hát, nem igazán néz ki úgy, mint egy igazi csatár.” – mondták ők.
Hihetetlenül motiváló volt számomra a videó. Brady leszegett fejjel dolgozott folyatosan, szinte megszállottan, hogy egyre jobb és jobb legyen. Valahogy nagyon eltalált a kisfilm. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de felkapcsolt egy villanyt a fejemben, ami onnantól bevilágított mindent. Ott ültem a fotelemben és elkezdtem magamhoz beszélni…
“Tudod mit? Megcsinálom. Olyan keményen fogok harcolni, ahogy csak lehet és ha eljön a lehetőség akkor meg fogom ragadni.” – mondogattam magamban.
Pár mérkőzéssel később éppen a Milwall ellen játszottunk. Hatalmas védők ellen, akik próbáltak inzultálni kicsit meccs közben. Egy bedobásnál éppen mögöttem helyezkedett egyikőjük és odaszólt nekem:
– “Hé, Harry!”
– “Tessék?”
– “Még nincsen sárga lapom.”
– “Oooké..”
– “Csak azért mondtam, mert egyet rád fogok elhasználni.”
A maga egyszerű módján próbált zaklatni kicsit, még mielőtt jött a bedobás. Felugrottunk fejelni és ment a szokásos oda-vissza lökdösődés könyökkel. Ki nem találnátok mi történt ezután… Véletlenül eltaláltam a bordáját, amitől ő fájdalmas arrcal kifeküdt. Én szimplán odasétáltam és megnéztem felülről, hogy mi baja. Egy szót nem szóltam, csak néztem egy pár pillanatig. Így bizonyítottam be neki és később másoknak is, ha jelezni akartam, rossz emberrel kezdtek ki.
A következő szezon elején újra visszatértem a Spurshöz és találkoztam André Villas-Boassal. Ő szerette volna, ha újra kölcsönbe megyek. Voltak is ajánlataim jó csapatoktól, azonban nem “csak” az volt az álmom, hogy a Premier Leagueben szerepelhessek, hanem, hogy mindezt a Tottenham mezében tehessem.
Úgyhogy elég őszintén csak annyit mondtam neki: “Nem akarok elmenni.”
Amint kicsúzott a számon ez a három szó már kapkodtam is utánuk, hogy visszavonjam őket, de már késő volt.
Elég zavart tekintettel nézett vissza rám, úgyhogy folytattam.
“Nézd, be fogom bizonyítani neked, hogy helyem van ebben a csapatban. Minden pénteken, a mérkőzések előtt meg fogom hallgatni, hogy megéremlem-e a lehetőséget vagy sem, de nem akarok elmenni innen.”
Ennyi volt igazából a beszélgetés. Maradhattam a csapatnál, az önbizalmam szempontjából pedig fordulópontnak bizonyult ez a beszélgetés. Mindig is éreztem magamban, hogy képességileg jó vagyok, csak nem tudok eléggé kiállni magamért. Úgy éreztem magam, mint aki előtt ott vannak karnyújtásnyira a gyerekkori álmai, de nem tudtam mégsem elérni őket. Valahogy mindig arra vártam, hogy odanyújtsák nekem. Az élet azonban sosem fogja csak úgy odaadni, ugye?
Meg kell ragadnod és nem szabad eleresztened.
Fantasztikusan teljesítettem edzéseken, de mégsem kaptam lehetőségeket a meccseken. A menedzserünket kirúgták és Tim Sherwood érkezett helyette, aki megadta nekem a lehetőséget. A többi pedig ahogy mondani szokás már történelem. 3 meccs kezdőként, 3 gól. Fantasztikus érzés volt, főleg a White Hart Lane-en gólt szerezni. Őszintén megvallva azonban még a legelső gólom előtti életszakaszom tett azzá, aki ma vagyok.
Mauricio Pochettino érkezésével minden megváltozott a következő szezonban. Nem csak számomra, hanem az egész klub számára. Senkinek nem volt még ekkora hatása a karrieremre. Nem csak a menedzseri filozófia miatt, amit a csapathoz hozott, hanem ahogyan összeszedte a társaságot. A saját karrierje is fantasztikus volt, bár sosem beszél róla. Menedzserként sem foglalkozik sosem magával. Folyamatosan azt figyeli, hogy mi a legjobb a játékosainak és segíti azokat, akiknek rosszabb időszakuk van.
Persze ha nem dolgozol rendesen vagy lustálkodsz, akkor kegyetlen is tud lenni. Ennyire egyszerű. Ha nem teljesítesz akkor az ajtaja zárva lesz előtted. Ha tiszteled őt és a munkáját akkor viszont a világ összes idejét rád szánja.
Karrierem egyik legkedvesebb emléke, amikor mesterhármast szereztem pár szezonnal ezelőtt. Mauricio behívott magához az irodájába a meccs után. Akkoriban már jóban voltunk, de nem mondanám, hogy közeli barátok lettünk volna. Benyitottam az ajtón, ő pedig ott ült az asztalánál egy üveg jóféle borral. Széles mosollyal az arcán csak annyit mondott amikor beléptem:
“Gyere, csináljunk egy képet!”
Egyik karjával átkarolt, másikban egy pohár bor és csináltunk egy szelfit. Fantasztikus érzés volt. Itt döbbentem rá, hogy milyen elképesztő emberrel van dolgom. Nagyon tisztelem menedzserként és a főnökömként, a pályán kívül pedig nagyon jó barátok lettünk. Ő az oka annak, hogy ennyire összeállt a csapatunk. Igazi barátok vagyunk, ami azt gondolom nagyon ritka a mai labdarúgásban.
A legjobb dolog ami valaha történt velem az volt, hogy kiraktak az Arsenalból. Amikor életem első Észak-londoni derbijére készültem az öltözőben 2015-ben, akkor feljöttek előttem az emlékképek gyerekkoromból, amikor az Arsenal ellen játszottunk. Déjá vúm volt.
Minden meccs előtt elképzelem, hogy hogyan fogok gólt szerezni. Egy lapos ballábas lövés jön ma, vagy jobbal kapásból rúgom ki a hosszút?! Mindig így elképzeltem magam előtt a forgatókönyvet. Ráadásul nagyon részletesen, még a fű vágására is odafigyelek.
Amint elképzeltem a védőket velem szemben piros mezben, azonnal libabőrös lettem.
A játékoskijáróban elkapott a gondolat: “Rendben, 12 évembe telt, de nézzük kinek volt igaza.”
Kettőt lőttem aznap, de a 86. percben szerzett győztes gólomról álmodni sem mertem volna korábban. Egy fejes gól volt, ráadásul az egyik legszebb, amit valaha szereztem. Látni ahogy a labda behullik a hálóba valami olyasmi érzés volt, amit nem lehet leírni.
A lefújást követően körbesétáltam a pályán, megtapsoltam a szurkolókat és úgy éreztem magam, hogy én megmondtam.
Ez nem csak az Arsenalról szólt, sokkal többet jelentett annál. Bebizonyítottam valamit magamnak és a családomnak, akik végig bíztak bennem. Akkor is amikor a Millwallnál, a Norwichnál vagy a Leicesternél voltam, vagy éppen én sem hittem saját magamban.
100 Premier League góllal később úgy érzem itt az idő, hogy megköszönjem nekik a támogatást.
Katenek a menyasszonyomnak, hogy mindig mellettem állt, amikor nem a tervek szerint alakultak a dolgok.
Apukámnak, aki átkarolt, miután elengedett az Arsenal és az egész családomnak akik gondoskodtak rólam, amikor magam alatt voltam a leicesteri lakásomban.
Anyukámnak, aki megszámolhatatlan sokat furikázott engem és, hogy igazi anya volt számomra.
Testvéremnek Charlienak, aki több ezer órát focizott velem és, hogy Teddy Sheringhamnek képzelhettem magam mellette.
Tom Bradynek, hogy hitet adott olyan srácoknak akik úgy néznek ki, mintha egész életükben fel lettek volna mentve testnevelésből.
Az összes olyan csapattársamnak, akik olyankor is támogattak edzésen, amikor nem kaptam játéklehetőséget és bíztattak, hogy sokkal többet érdemlek. Rengeteget jelentett számomra.
Pochettinónak, hogy a lehető legtöbbet kihozta belőlem csatárként.
És természetesen a Tottenham szurkolóknak. Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy a Spursben játszhassak. Régóta az volt a legnagyobb vágyam amikor becsuktam a szemem, hogy gólt szerzek az Arsenal ellen a Premier Leagueben.
Sikerült egy párszor azóta, de nem lehet megunni az érzést. Az új célom azonban egészen más. Ha becsukom a szemem akkor arra gondolok, hogy felemelem a Premier Leauge serleget az új stadionunkban a csapattársaimmal együtt. A következő 100 gólt elcserélném erre az érzésre.
Többször is közel jártunk az elmúlt pár évben, de csak egyetlen mód van rá, hogy még közelebb kerüljünk hozzá – a válasz pedig valószínűleg már nagyon unalmas – ahogy apám mondta dolgoznunk, csinálnunk kell tovább.
Hajrá, Spurs!