Szerdai szakmázás 3. rész (2017/10/11)
Új, szerdánként megjelenő rovatunkban a labdarúgással kapcsolatos sztorikról, érdekességekről lesz szó. A későbbiekben a szabályokról alkotott tévhitektől elkezdve edzésmódszereken át a profi futball mindennapjairól a lehető legváltozatosabban.
A Leicester mesébe illő történetét talán sokan ismerik, de nem árt feleleveníteni a történteket.
A 2013/14-es szezonban Nigel Pearson vezetőedzővel megnyerték az angol másodosztályt, így belépőt váltottak a Premier League küzdelmeibe. Első szezonjuk sokáig nem úgy alakult, ahogy szerették volna. 29 forduló elteltével egyértelműnek tűnt, hogy visszaesik a második vonalba a Leicester City. A csoda előszele azonban itt kezdődött. Az utolsó 9 fordulóból 7-et megnyertek, kizárólag a későbbi bajnok Chelsea-től kaptak ki, valamint egy döntetlent játszottak, így csodával határos módon bent maradtak az első osztályban.
A 2014/15-ös szezon azonban minden várakozást és elképzelést felülmúlt. A vezetőség a hihetetlen bennmaradás ellenére menesztette Pearsont, aki helyére Claudio Ranieri ült le, aki korábban nyert már angol bajnokságot a Chelsea-vel.
A Leicester hétről-hétre hozta az eredményeket és az egész szezon arról szólt, hogy vajon “mikor fogynak el”. Januárra az élre álltak a “Rókák” és onnantól nem is engedték ki a kezükből a vezetést. A szezonban mindössze 3 vereséget elszenvedő Leicester Cityt a szezon végén Anglia királyává koronázták, története során először.
Jamie Vardy vezetésével olyan futballt játszottak, hogy néha a föld is bele remegett – szó szerint. A helyi egyetem diákjai több alkalommal szeizmozgráfokat helyeztek el a pálya közelében, amik egy-egy gól után közepes erősségű földrengést jeleztek…
Az álmok előbb-utóbb azonban véget érnek…
A futball szimfóniája
Szeretnék egy kicsit beszélni a boldogságról, mivel túl sok boldogtalanság van a fociban. Nem? Jó lenne egy kicsit a másik oldalról is beszélni.
Amikor a Leicester a tabella tetején volt, hirtelen mindenki elkezdett a kis városunkra figyelni. Én azonban nem győztem hangsúlyozni a játékosoknak, hogy egyetlen dologra szabad koncentrálniuk: a munkára.
Mert csak kemény munkával lehet biztosra menni.
Egész szezonban arra figyeltem, hogy ne izguljam túl a helyzetet.
Az idény elején azt mondtam a srácoknak, hogy 40 pont a célunk. Gyerünk srácok, csak 40 pont! Januárra meglett az áhított 40 pont. Ekkor már a Bajnokok Ligáját érő helyezés felé kezdtem tolni a játékosokat.
2 hónap volt hátra a bajnokságból, amikor még mindig vezettünk és kaptam egy különleges telefonhívást. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen elképesztő történetet írhatunk.
A vonal túloldalán egy olasz honfitársam volt.
– “Claudio?”
– “Igen, én vagyok az.”
– “Én pedig Andrea Bocelli.”
Nem ismertem korábban személyesen Andreát, és nem is gondoltam volna, hogy figyelemmel követi a Leicester menetelését. De azt gondolom, hogy az igazán különleges pillanatoknak pont az a szépsége, hogy összehozza a legkülönbözőbb embereket. Legyen szó akár fociról, akár zenéről. A sztorink utat tört magának Bocelliig, aki részese akart lenni a történetnek.
Azt mondta nekem: “Claudio, érzek valamit.”
– “Oh, tényleg?!” – kérdeztem vissza.
– “Igen, valamit érzek, Claudio. Szeretnék odamenni és énekelni valamit. Mikor lenne ez lehetséges?”
Azt mondtam neki, hogy jöjjön május 7-én, az utolsó hazai mérkőzésünkre. Már így is túlszárnyaltuk azt amit vártak tőlünk, úgyhogy ha nem is sikerülne begyűjteni a bajnoki címet, akkor is szerettem volna különleges módon megköszönni a szurkolóinknak, hogy velünk voltak ebben a hihetetlen szezonban.
Alig vártam már azt a napot. Legmerészebb álmaimban nem gondoltam volna, hogy a Premier League trófeával fog duettezni a King Power stadionban. De a csapatunk fantasztikus volt, ahogyan a szurkolóink és kitartott év végéig a lendületünk.
Úgyhogy május 7-én Andrea Bocelli eljött Leicester kisvárosába, hogy Anglia bajnokának énekeljen. Mellette álltam, amikor elkezdett énekelni. Egy ponton megfogta a kezemet és hozzám hajolt.
“Ez a hangulat… Fantasztikus” – mondta.
És mennyire igaza volt…
Igazi boldogság volt számomra, a játékosok, és Leicester lakói számára egyaránt.
Egyszer azonban a legszebb zeneszámnak is vége lesz.
Az évek során megtanultam, hogy ha jó edző akarsz lenni, akkor szenvedélyesnek kell lenned és erős karakterrel kell rendelkezned. Ezek nélkül nagyon-nagyon nehéz munkád lesz.
A szenvedély miatt imádom a munkámat. Az erős karakter nélkül azonban nem tudnék előre tekinteni. Nem csak a kritikákat és rossz eredményeket kell túlvészelni, hanem a jó pillanatokat is. Egyensúlyban kell maradni.
Nem szabad túl magasan és túl alacsonyan sem szállni.
30 éve, amikor először edző lettem már tudtam, hogy nem lesz egyszerű szakma, de gyönyörű lehet.
Olasz vagyok, onnan jövök ahonnan Vivaldi, Rossini, Puccini. Amikor befejeztem a labdarúgást, akkor vált művészetté számomra a sportág, a játékosokkal kiegészülve pedig egész zenekarrá. Onnantól kezdve már nem csak egy hangszer voltam a színpadon. Már nem csak a saját hangszeremre és kottámra kellett figyelnem.
Nem, nem, nem. Hirtelen mindenre és mindenkire oda kellett figyelnem. Észre kellett vennem, hogy bizonyos játékosok hogyan muzsikálnak együtt, mik az erősségek és milyen technikájuk van.
Megtanultam hallgatni. Amíg össze nem áll a darab.
Egy gyönyörű harmóniává…
Megtanultam, hogy minden csapatnak megvan a saját hangja. Spanyolországban a játék dominálása, a labdabirtoklás. Angliában a fizikum, a keményebb játék, és a végtelen mennyiségű szerelés az utolsó percig. Olaszországban pedig a kompaktság, a taktikai összetétel a játék hangja.
És természetesen bármerre is jársz, szükséged lesz egy igazi gólvágóra. Mert ő fogja szállítani neked a pontokat. Márpedig a szurkolók ekkor lesznek boldogak. Ha a szurkolók boldogak, a játékosok is azok lesznek. Ekkor pedig minden gördülékenyen fog menni.
Amikor visz a ritmus, akkor vagy igazán boldog.
A leggyönyörűbb hang pedig mindig a pálya széléről fog jönni. Ezt még az édesanyámtól tanultam.
Ő egy nagyon-nagyon különleges nő. Gyorsan öregszik, már a 90-es évei végén jár. A futball pályafutásomat azonban végig követte. Mindig velem volt. Amikor csak tehetem meglátogatom Rómában. Mindig rengeteg dologról tudunk beszélni, de mindig ugyanonnan indulunk. Bárhol is dolgozok a világban, mindig ez az első kérdése:
“Boldog vagy?”
Rengeteget gondolkodok ezen a kérdésen. Jönnek a mérkőzések, a pontok amiket be kell gyűjteni, a meccsek amiket meg kell nyerni. Az igazán fontos dolog azonban, hogy Te és a körülötted lévők – a játékosok és azok akik eljönnek a stadionba szurkolni neked – boldogok legyenek.
Ha keményen dolgozol és némi szerencséd is van, akkor részese lehetsz valami olyannak, ami nagyon-nagyon boldoggá teszi az embereket. Leicesterben ezt élhettük át.
A feleségemmel közel laktunk a belvároshoz. Februárban, nem sokkal azután, hogy menesztettek valaki csengetett. Emlékszem, hogy miután megnyertük a bajnokságot, óriási tömeg gyűlt össze a telek körül. Szurkolók lepték el az egész környéket és boldogan énekeltek.
Kinyitottam az ajtót és valami egészen más volt. Valami, amire sosem számítottam: egy nagyobb rakás ember, mint amikor megnyertük a Premier League-et. Volt ott minden, csoki, pezsgő, üdvözlőkártyák. Sírtak és elmondták, hogy ők támogatnak engem. Rendkívül érzelemdús pillanat volt.
Sosem fogom elfelejteni, hogy mennyi ember eljött elbúcsúzni tőlem.
Látod, nem csak edzőkből és játékosokból áll össze ez a gyönyörű játék, hanem ugyanúgy a szurkolókból is. Leicester lakói, köszönöm, hogy boldog emberré tettetek!
Már Nantes-ból írom ezt a levelet, de egy dolgot magammal hoztam ide is: a leicesteri szurkolókat.
Itt az ideje újra előre tekinteni.
Tudom, hogy nagyok az elvárások, főleg az után, hogy mit tettünk a Leicesterrel. A két csapat története azonban egészen különböző. A Leicester sosem nyert még bajnokságot korábban, a Nantes viszont már nyolcszor.
De ami ide hozott, az ugyanaz, ami Leicesterbe is vitt akkor: hogy valami gyönyörűt csináljunk.
Amikor szólt az ügynököm George, hogy van egy klub amelyik érdeklődik, akkor már tudtam, hogy engem is érdekelne a lehetőség. Amikor először találkoztam a vezetőkkel, akkor csak egy jót beszélgettünk… Beszélgettünk, hogy mi történt Leicesterben és, hogy mire lehetek képes náluk. Nagyon őszinte voltam.
Lesznek-e még olyan koncertjeink? Nem tudom.
Szeretném, ha tudnák a Nantes szurkolók, hogy az ő boldogságukért fogok küzdeni az utolsó pillanatomig.
Azt tudom ígérni, amit Leicesterben is ígértem. Nem fogok sem csodát, sem álmokat ígérni.
Csak és kizárólag kemény munkát.
44 futballban eltöltött év után csak ezt a titkot tudom. Ebben az egy dologban bízhatunk.
Claudio Ranieri