Gyerekkoromban az Ikarus a május elsejei körhintázást jelentette az akkor még meglévő kis salakos pályán, illetve a Művelődési Ház könyvtárában a meseklub délutánjait, később az alagsorban lévő Ikarus klubot és diszkót.

Néhány év szünet után – már a gyerekek miatt – szinte minden délutánunkat a pályán töltöttük. Először Attila került a ’91-es csapathoz, és mire pár év mérsékelt sikere után befejezte a labdarúgást, addigra az öccse, Andris már stabil kezdőjátékos lett a ’94-es gárdában.

Rengeteg érem, kupagyőzelem mellett fontos dolgokat tanultak edzőiktől (Svanitól, Nánditól, Feri bácsitól), amit most, a felnőtt életükben hasznosítanak. Sőt, minden itt eltöltött idő a harmadik gyerekre is hatással volt, bár nem sportolt az Ikarusban, lényegében a pályán nőtt fel…

Ismét eltelt néhány év, jelenleg a családból ketten dolgozunk a klubnál, és elmondhatom, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Ugyanazt látom most is, amit régebben: itt szeretik a gyerekeket; a vezetők, edzők mindent megtesznek azért, hogy a mostani kis focistáknak pont olyan élmény legyen itt lenni, mint nekünk volt…