Családunk és az Ikarus története évtizetedekre nyúlik vissza. Ha nem is a sportegyesület, de az Ikarus mátyásföldi művelődési háza hozzájárult ahhoz, hogy családunk egyáltalán létrejöjjön: itt találkoztak ugyanis nagyszüleink, Ficsor Mihály és felesége, Betti a ’60-as évek elején. Egy nagyobb ugrást követően, a következő kapcsolat már – ténylegesen – a sportegyesület, azaz az Ikarus BSE és a Ficsor család között esett meg, a 90-es évek elején mert bár fiúk, édesapánk, ifj. Ficsor Mihály serdülőkorában ugyan kerületi csapatokban pallérozódott, de az Ikarus mezét nem húzta magára.

Ez a kapocs pedig azóta is tart, azaz lassan több mint 30 éve. Hosszú idő, és sokan vagyunk, úgyhogy ez most hosszú lesz.

Az egész úgy kezdődött, hogy szüleink (apánk és édesanyánk, Éva) három örökmozgó gyereküknek kerestek sportolási lehetőséget. Így lyukadtak ki a Bátony utcában és Nagy Józsi bácsi atlétika edzésein ahova 1995-től kezdve jómagam és nővérem, Zsófi is járt, később csatlakozott Zoli öcsénk is. Józsi bácsi fantasztikus ember és edző, nagyon türelmes és megértő volt velem, velünk, pedig bevallom a szombat reggel 9 órás edzéseken igencsak szerettem félköröket lecsalni. Idővel Gergő öcsénket is kezei alá vette, így elmondható, hogy két évtizeden át mind a négy Ficsor gyereket nevelte, ez önmagában is kuriózum – nem beszélve a szintén atlétizáló unokatesókról.

Persze az igazi, családi szerelem, a futball sem maradt el, leginkább édesapámmal és Zoli öccsémmel rúgtuk a bőrt, gyakran az Ikarus pályán akkor még elérhető hátsó salakos pályáján. Egyik ilyen alkalommal edzést tartottak mellettünk, és édesapánk odavitt a ránézésre korombeli fiatalokat irányító edzőhöz, aki, mint kiderült későbbi nevelőedzőm Svantner István volt. Meg is beszélték, hogy következő edzésen már én is megjelenek, mely után Pista bá jelezte édesapánknak, hogy leigazolna, így én ’98-ban sportot váltottam: atlétika helyett focizni kezdtem.

Ekkoriban minden szabad időnket az Ikaruson töltöttük: Zsófi továbbra is futni járt, Zoli futni és focizni – edzésekre beugrott közénk, hiszen 92-esként ekkor még nem volt saját korosztályos csapata (később Szabó Feri, Maár Karcsi bácsi  alatt ő is elkezdte a focit teljes gőzzel)-, én pedig focizni Pista bához.  Ezalatt édesanyánk türelmesen várt ránk a betonlelátókon vagy a Bátony utcai kapuban.

Nyaranta edzőtáborokban vettünk részt, a tornateremben, hátsó “C” pályán, füves pályán, mindenhol volt foglalkozás, meg “nagykör” futás és cooper teszt is persze. Anno, még a sporttelep bejárátánal állt egy étterem is, itt ettünk mindig ebédet, hogy aztán két perccel később már focizzunk. Szemem előtt van most is a betonlelátó, ahova gyakran ugróedzéseket vezényelt Pista bá, a hátsó salakos pályák, a régi öltöző épület, és a büfé is. 

Imádtam ezt a korszakot, főleg persze a hétvégi meccseket, teremtornákat. A csapatunk nagyon jó közösség volt, szinte kivétel nélkül kerületi srácok, nagyszájú, csibész, őszinte gyerekek, hasonlóan rendes és kedves szülőkkel, akik mindenhova (is) elkísértek minket.

A közös programok, utazások során sosem unatkoztunk és ez egészen biztosan kihatással volt a pályán való teljesítményünkre. Ahogy a modern labdarúgásban illik, minden posztra két szinte azonos képességű játékosunk volt, akikkel a legjobb csapatok ellen is, nem egyszer meglepetést tudtunk okozni. Sose felejtem el ahogy a “nagymenő” kiemelt csapatok  – Újpest, Videoton, Győr, Fradi – megérkeztek, jól megnézték az egyébként világbajnok és Józsi bácsi által gondozott füves pályánkat majd szóltunk nekik: irány a hátsó földes pálya, volt nagy csodálkozás. Még jobban meglepődtek persze amikor megjelent az egyik szülő, Oszi bá az öltözőépület tetején és trombitált, dombolt, olyan zajt csapott hogy rögtön meg is nyertük a meccseket.

Közölünk többen is eljutottak magasabb osztályba (Csiki Norbi, Hidi Patrik egészen az első osztályig ill. külföldig) vagy fiatal, ifista korukban próbáltak szerencsét a nagyobb csapatoknál (Juhász Andris, Török Norbi, Selmeczy Döme, Veszprémi Géza, Krampek Nándi többek között), ám végül többen visszatértek újra az Ikarusba, a „családjukhoz”  – így közénk, Ficsorok közé is, akik egész serdülő és ifikorukat ott töltötték.

Később, számos játékos közte a Ficsor családból előbb én majd Zoli is be tudott mutatkozni a Ikarus felnőtt csapatában is, ahol szerepet játszottunk előbb a Budapest I. oszályba való feljutásban majd az ott megnyert, 2013 évi bajnoki címben is. Szerencsére a felnőtt csapatban is jó társakkal kerülhettünk össze,  játszottunk, akik egyébként szintén régi  Ikarusosok voltak: Szabó Peti, Szakács Gabi, Pandula Laci és a többiek.

Zolival ketten együtt több mint 100 felnőtt bajnoki mérkőzéssel és több száz utánpótlás mérkőzéssel, tornával a hátunk mögött hagytunk fel a versenyszerű focival az Ikaruson.

Bár a Ficsor család közel 15 éves „hivatalos” focikarrierjét az Ikaruson lezártnak tekinthetjük – ekkora már egyébként Gergő öcsénk is kipróbálta magát Kálmán bácsi fociedzésein -, ám azóta is rendszeresen felbukkanunk a sporttelepen: szerdán és vasárnaponta az immár több mint 30 éve szervezett “grundfoci”-n veszünk részt, számos Ikarushoz kötödő volt játékos, szülő, vezetővel vagy edzővel egyetemben. Szintén egy klassz, humoros és kellemes közösség akik barátokként kötődnek az Ikarushoz, e közösség része a kezdetek óta édesapánk és nagyapánk, majd nagybátyánk valamint mi, a fiúk is, mai napig.

A sport mellett az Ikarusnak számos barátságot és kapcsolatot is köszönhet családunk, Zsófi több barátnőjét az atlétika edzéseken ismerte meg, továbbá ugyanez elmondható volt csapattársaink és a Ficsor brothers kapcsán is.

Családunk és az Ikarus BSE valamint a sporttelep kapcsolata tehát évtizedekre nyúl már vissza  és nem hiszem, hogy a közeljövőben ez megváltozna: mai napig járunk vissza a “grundra” és biztosan tudom, hogy a gyerekeinket is le fogjuk vinni akár atlétika akár foci edzésre, hiszen a feltételek adottak. Infrasrtuktúrálisan hatalmas ugyan a fejlődés, de az alapok olyanok mint régen: megfelelő közeg, kellemes környezet és jó szakemberek, akik közül hadd emeljem ki az elnök urat, nevelőedzőmet Svantner Pista bá-t. Édesapánktól kapott alapokhoz ugyanis ő tett hozzá technikai és taktikai segítséget, tanított meg a versenyszellemre, hagyott ugyanakkor önmagunk lenni minden helyzetben – ez a legtöbb amit egy fiatalember kérhet a futballedzőjétől.  

Fentiek alapján tehát a Ficsor család közel egy tucat tagjával  büszkén csatlakozik a sorozat témájához: családunk az Ikarus, az Ikarus egy nagy család.